A kóbor lovagok félelmet nem ismerve vágtak neki a végtelennek, hogy izgalmas kalandjaikkal beírják magukat a világ nagy felfedezői közé. Ha így jellemezném a pünkösdi hétvége alatt megejtett újabb vártúránkat, úgy hiszem, erősen felnagyítanám annak a három napnak az élményeit, melyekkel a III. Várak-Várromok Fórum Kirándulás során gazdagodtunk. Ennek ellenére időnként mégis úgy éreztük, hogy a középkori vitézek nyomdokain haladva újra átéljük a történelmet és egyfajta időutazás részesei vagyunk. Immáron harmadik alkalommal keltünk útra, hogy megismerjük a Felvidék páratlanul gazdag várépítészetét. Túránk célpontjául ezúttal a szlovákiai Kis-Kárpátok hegyeit jelöltük ki, ahol számos egykori erősség csalogatja a várak iránt érdeklődőket:

Átkelve a budapesti forgatagon, a dunántúli sztrádán léptük át az immár légiessé vált szlovák-magyar határt. Az osztrák oldalról egy vaskos, szürke torony, Pottenburg sziluettje kísért sokáig minket. Tervünkhöz híven először a legészakibb megállóhely, Berencs {Branc} váránál nyújtóztattuk ki tagjainkat. A község feletti meredek dombtetőre a temetőnél kiinduló földút vezet fel. A bejárat melletti kis házikóban belépőjegyet {felnőtt = 0,8 EURO} és az erősség históriáját ismertető füzetet vettünk. Már fent barangolva érkeztek meg nógrádi barátaink, akik egy másik kocsival vágtak neki az útnak.

Berencs várát az Árpád-házi uralkodók idejében hatalmas vagyonra és politikai befolyásra szert tevő Aba-nemzetség galgóci ága emeltette a XIII. század második felében. Károly Róbert uralkodása alatt Sternbergi {Cseh} István nemes úr mondhatta a magáénak. Majd csak 1332-ben került a királyi Kamara kezelésébe. Egy ideig a morva őrgrófok tartják megszállva, majd Luxemburgi Zsigmond király hívének, Stibor pozsonyi ispánnak adományozta. Mivel annak fia, ifjabb Stibor fiú utód nélkül hunyt el, visszakerült az uralkodóhoz. A középkor során még számos főúri família birtokolta a váruradalmat. Mivel a török hódoltság harcmezőitől távol esett, csak mint uradalmi birtokközpont játszott szerepet. 1674-ben tragikus események zajlottak komor falai között. A Habsburg kormányzat által elítélt protestáns prédikátorokat a berencsi várban börtönözték be embertelen körülmények közé. A később gályarabságra hurcolt lelkészeket egy győztes tengeri csata során végül a hollandok szabadították ki. Berencs várát egy korabeli adat szerint az 1690-es években súlyos tűzvész rongálta meg, bár maradtak még lakható helyiségei. Az 1882-ben itt járt Könyöki József várkutató már erősen romlott állapotban látta és rajzolta le építményeit. Az 1970-es években részben megkutatták és restaurálták, de még bőven akad rajta tennivaló.

Berencs honlapja: http://www.podbranc.sk/o-nas-zrucanina-hradu-branc

Még aznap eljutottunk a Kis-Kárpátok nyugati oldalán, hatalmas szélkerekektől közrefogottan árválkodó Korlátkő {Korlatka} várába is.

Akik először jártak itt, álmélkodva tapasztalták, hogy az erősséghez a domboldalt lefelé kell eljutni. Bizony a korabeli várépítők a lejtős terepből kiugró kicsiny sziklaszirtet szemelték ki alapul. Első fennmaradt okleveles említése 1320-ból való, amikor várnagya sikerrel verte vissza Csák Máté tartományúr katonaságának ostromát. Az Anjou királyok idején itt is vámot kellett fizetniük a külhoni kereskedőknek. 1394-től Stibor pozsonyi ispán majd erdélyi vajda vagyonát gyarapította. A XVI. századtól a nemesi előnevét róla felvevő Korlátkői família lakta. Még a Rákóczi-szabadságharc bukása után is rezidenciául szolgált urainak, de egy 1740-es feljegyzés szerint már kiköltöztek belőle, a jobbágyfalubeli kényelmesebb kastélyt részesítve előnybe. A gazdátlan objektumból szekérszámra hordták el a köveket építőanyagul. Csak alig néhány esztendeje jutott egy társaságnak eszébe, hogy kitisztítsa területét az elvadult növényzettől, de a roskatag falak állagvédelme még a következő időszak feladatát képezi.

Korlátkő vára: http://www.obeccerova.sk/o-cerovej/korlatko/

Mivel még akadt némi időnk a napnyugtáig, közös elhatározással eldöntöttük, hogy a közeli Szomolány {Smolenice} várkastélyát is megnézzük, ami a látogatók elől általában zárva van, ugyanis a Szlovák Tudományos Akadémia üdülőjeként funkcionál. A várhegy környékén éppen egy hegyi kerékpáros versenyt rendeztek és sok kiránduló indult meg a vár felé, amit a XX. század legelején Pálffy József gróf utasítására neogótikus stílusban átépítették. A mesebeli kastélyra hajazó építmény udvarán helyi zenekar játszott, melynek zenéjétől kísérve járhattuk végig a kastélyt, ami annak ellenére is kellemes élményként maradt meg bennünk, hogy a toronyba nem juthattunk fel.

Szomolány: http://www.kcsmolenice.sav.sk/

Aznapi látnivalóink után a szállásunk felé indultunk. Ideális helyen, a következő napon felkeresendő erődítmények közötti faluban Detrekőszentpéter {sz: Plavecky Peter} szélén egy csendes mellékutcában találtuk meg szállásunkat. (http://www.inzercia.sk/inzerat-AWA3730-hostel/) Az első éjszaka ismét hosszan elnyúlt, ugyanis ilyenkor rengeteg élmény kerül terítékre. A véget nem érő tréfálkozások után szinte ájultan zuhantunk az ágyunkba.

Másnap, vasárnap az ablakon kitekintve láttuk, hogy izzasztó nap vár ránk. Mind az időjárás, mind a felkeresendő várak elhelyezkedése nehéz feladat elé állította lelkes csapatunkat. A reggeliből erőt merítve nekivágtunk, hogy meghódítsuk a közeli Éleskő {Ostry Kamen} várát. Az árnyas erdő fái között vezető turistajelzés egy idő után gonoszul nekivágott a meredélynek. A szívet-tüdőt és lábat próbáló kaptató nehézségét még fokozták a felszínt behálózó vastag gyökerek, ám végül a fáradságért bőven kárpótolt a hegyoldalból elénk táruló látvány a lenti tóra, majd végül maga az 562 méteres magasságban emelkedő várrom.

Éleskőt a történészek véleménye szerint csak a XIV. század első harmadában, Csák Máté oligarcha tartományának felbomlása után emelték az uralkodó parancsára. 1336-ban Treutel Miklós pozsonyi ispán viselte egyúttal az éleskői várnagy tisztét is. A XIV. század végén a morva őrgrófok záloga, de mivel ők a pénz visszafizetése után sem vonultak ki belőle, szabályos ostrommal kellett bevenniük a királyi fegyvereseknek. Később, mint sok környékbeli váruradalmat, Stibor erdélyi vajda kapta birtokba. Fiának férfiutód nélküli elhunytával a királyi Kamara kezelte. A későbbiekben, mint a környékbeli jobbágyfalvak földesúri központjaként játszott szerepet az ágyúkkal vívott hadviseléssel szemben már elavultnak számító erődítmény. Pusztulását 1707-ben Guido császári generális seregének ostroma okozta. Az üszkös falakat többé nem állították helyre, az időjárás egyre nagyobb darabokat görgetett le a meredek hegyoldalon. Bár napjainkban egy cserkészcsapat vette pártfogásába, akik információs táblát és szemetes edényeket helyeztek ki, de rekonstrukciója még várat magára.

Éleskő vára: http://ontkoc.blog.sme.sk/c/100581/Ostry-Kamen.html

A vasárnapra tervezett második erődítmény, Detrekő {Plavecky hrad} megközelítése már valamivel könnyebben sikerült, köszönhetően a hegyoldalban lankásan emelkedő, valószínűleg középkori eredetű szekérútnak.

Detrekőt valószínűleg a magyar királyok parancsára emelték a XIII. század második felében a közeli morva határ ellenőrzésére. Miután III. András király elhunytával, férfiágon kihalt az Árpád-ház, özvegye Ágnes királyné egy osztrák apácazárdába vonult el. Az özvegyi eltartás címén Pozsony vármegye az osztrák herceg igazgatása alá került. Csak egy 1366-os oklevélből értesülünk róla, hogy visszakerült a magyar király fennhatósága alá. A továbbiakban a pozsonyi főispánok igazgatták a detrekői várbirtokot is. A XIV. század végén Luxemburgi Zsigmond király zálogba adta a morva őrgrófoknak, akik három esztendő múltán, bár az összeget visszafizették nekik, nem akartak kivonulni belőle. Ennek okán a felvonuló királyi fegyvereseknek ostrommal kellett kifüstölniük belőlük a morvákat. Ezt követően az uralkodó lengyel származású bizalmasa, Stibor pozsonyi ispán, majd erdélyi vajda kapja birtokba. A dúsgazdag báró magát az egyik oklevelében a „Vág uraként” jellemezte, mivel birtokai jórészt ezen a vidéken feküdtek. A hatalmas vagyon azonban fiának, az ifjabb Stibornak 1434-es fiú utód nélküli halálával szertefoszlott, jórészt visszakerült a királyi Kamarához. A török hódoltság csatamezőitől távol esvén, nem játszott fontosabb hadászati szerepet. A XVI. század második felében a Balassa főnemesi família még nyomdát is működtetett falai között, ahol sajtó alá kerültek többek között Bornemissza Péter költő-prédikátor {Balassi Bálint nevelője} versei. A korabeli közvéleményben nagy port kavart botrányos eset is fűződik eme várhoz. Bakics Péter nemes úr ide szöktette el a durva, italozó Révay Ferenc feleségét, Forgách Zsuzsannát. Bár a házasságtörők ügye egészen a pozsonyi országgyűlésig jutott, de a szerelmesek semmitől sem zavartatva élték mézesheteiket a vaskos falak oltalmában. 1641-ben Pálffy Pál pozsonyi főispán vásárolta meg a váruradalmat. Bár utasítására rendbe hozták a hegyi sasfészket, de mégis kényelmetlennek tartván, lent a jobbágyfaluban építtetett magának egy kényelmes reneszánsz várkastélyt. Ezzel a detrekői vár elvesztette jelentőségét, napjainkra pedig már csak grandiózus romjai szemlélhetőek meg. A közelmúltban egy pozsonyi cserkészcsapat vette pártfogásába, kiirtva területéről a növényzetet.

Detrekő vára: http://www.ppodhradie.sk/hrad.php

Mire a vöröslő nap lenyugodott a Kis-Kárpátok vadregényes vonulata mögött nagy megelégedéssel nyújtóztattuk ki fáradt tagjainkat az ágyon. Ezután megvacsoráztunk és a várhegyek porát lemosva magunkról, kezdetét vette az egymás egészségére kívánt tósztok sokasága. A koccintások által várbarátságunk szorosabbra fűződött, szentül megfogadva, hogy amíg erőt érzünk magunkban, így közösen keressük fel a középkori várakat. Valamikor a sötét éjszakában aztán elfogytak a szavaink, lecsukódtak fáradt szemeink.

Pünkösd hétfő reggelén két érzés viaskodott bennünk, ugyanis még vártak ránk felfedezésre sok évszázados erősségek, de már siettünk volna hazafelé régen látott családunkhoz. Miután lehordtuk alaposan megcsappant poggyászunkat az autóhoz, házigazdáink kedvesen elbúcsúztak tőlünk. Remek szállásra akadtunk itt, jó lesz megjegyezni máskorra is.

Déli irányba indulva, sorra suhantunk át a városok és falvak során, mígnem Pozsonyborostyánkő {Borinka} településnél bekanyarodtunk az erdei mellékútra. Ha nincs velünk a turistatérkép, álmunkban sem gondoltuk volna, hogy egy sűrű erdővel fedett hosszúkás magaslaton várra lelünk. Pedig így volt! A rövid kaptató után rácsodálkozhattunk Sárkányvár {Drací hradok} tornyának egyedül megmaradt kőcsonkjára. Igazán nagy fantázia kell, hogy a 20 x 112 méteres magaslat napjainkra kopár területére elképzeljük az egykori várbeliek hétköznapjait. Egy XVI. századi, Pozsonyt ábrázoló metszet hátterében megjelenített Sárkányvár felirat bizonyság arra, hogy az építményt több száz esztendeig lakták birtokosai.

Sárkányvár: http://sk.wikipedia.org/wiki/Dra%C4%8D%C3%AD_hr%C3%A1dok

Tőle alig néhány kilométerre, a község templomától is jól látszik a zöldellő erdőrengetegből kimagasló Borostyánkő {Pajstún} kaputornya. A piros turistajelzés előbb egy kétnyomú földúton vezetett minket, majd egy információs táblánál nekivágott a meredélynek. Nagyokat sóhajtottunk meglátva az éleskői rémálmunkat, a fagyökerekkel átszőtt hegyoldalt, de ismét győzött a várak iránti szenvedély, hiszen mindannyian erőt vettünk gyarló testünk fájdalmain és félóra múltán felértünk a 470 méter magasságú erősséghez.

Borostyánkő várának korai magját az osztrák Tellesbrunni nemesi família parancsára emelték a XIV. század elején, amikor Pozsony vármegye az özvegy Ágnes királyné apácakolostorbeli tartása címén az osztrák herceg birtokába került. Csak Nagy Lajos királynak sikerült 1349-ben birtokcserével megszereznie és a pozsonyi ispánsághoz csatolnia. Ezután évtizedekig a pozsonyi ispán honorbirtoka, vagyis a jövedelmeit fizetség gyanánt élvezhette. Osztozott a környékbeli várak sorsában, amikor a morva őrgrófok által zálogba vett, majd vissza nem szolgáltatott erődítményeket Zsigmond király katonasága ostromolta. A XV. századtól a Szentgyörgyi és Bazini bárói család lakta épületeit. Habsburg Rudolf császár és király a törökverő Pálffy Miklósnak adományozta oda, akinek családja a vár egész fennállásának idejében ura maradt. Sorsa végül 1810-ben pecsételődött meg. Az addigra minden katonai jelentőségét vesztett középkori várat Bonaparte Napóleon francia katonasága puskaporral felrobbantotta. Többé nem állították helyre, napjainkban is gazdátlanul pusztulnak látványos maradványai.

Borostyánkő: http://www.felvidek.ma/tajolo/turistakalauz/17488

Borostyánkőből siettünk lefelé, hiszen a fel-feltámadó viharos erejű szél esőfelhőkkel fenyegette meg kis csapatunkat. Szerencsére a szakadó záport már autónk védett kuckójából néztük, miközben az elmúlt napok szép élményeit idéztük fel.

Élményeit lejegyezte és barátaival együtt végigélte: Szatmári Tamás
Fotók: Molnár Tamás, Fülöp Zsolt, Szatmári Tamás, Háy Imre és Vígvári Tamás
Szerk: Vigi