Beszámoló a VII. Szádvári Vármentő Napokról

Elfogult vagyok. Mondhatnám egyszerűen: csak! Akkor viszont elvesznének az izgalmas részletek, melyek a most elbeszélt két napban születtek, töltötték meg a Várhegyet és színezték ki szögligeti ottlétem perceit.

Csütörtökön késő délután értem a Váralja Vendégházba, s míg kipakoltam két napra szánt vármentő-gúnyámat, már alig vártam, hogy leöblíthessem az út porát jófajta szögligeti vörösborral. Társaim folyamatosan érkeztek, így késő estére a község szinte valamennyi szállását elfoglaltuk, s hagyományainknak megfelelően gyülekeztünk törzshelyünkön, a vendégházban, ahol is hajnalig tartó beszélgetésekbe feledkeztünk a rég nem látott (vár)barátokkal.

Péntek reggel sajnos esőre ébredtünk (azonban ez még mindig jobb volt a márciusi megpróbáltatásainkhoz képest, amikor éjjel 5 centi hó esett, sőt tovább havazott), így aztán vízálló felszerelésünket magunkra húzva a Szalamandra-ház felé vettük az irányt. Sokan kávéra vágytak a ködös és nyirkos időben, engem a forró tea térített magamhoz, majd Eszti néni kétfogásos reggelijével teljesedett be sorsunk: találgattuk, hogy jóllakottságunk vagy az eső az, ami igazán hátráltat bennünket, hogy végre elinduljunk fel, a várba.

Kilenc óra körül az időjárás megkegyelmezett a vármentő kompániának, elállt az eső, s bár a köd még mindig eltakarta előlünk a csúcson lévő várat, szerszámmal a kézben végre nekivághattunk az emelkedőnek.
A meredek hegyoldalon kissé szétszóródott a csapat, ki több pihenőt iktatott be, ki a nehezebb szerszámok miatt haladt lassabban, és volt, aki a várhoz vezető egykori (szekér)út sziklába vésődött keréknyomait szemlélte hosszasabban.
Akárhogyan is történt, háromnegyed óra múltán újra együtt volt a csapat a külső vár udvarán, s bár a megszokott panorámát köd takarta el, a falak és bástyák kövei így is cinkosan kacsintottak ránk, mint régi ismerősökre.
Az eligazítás után a brigádvezetők elindultak a nekik kijelölt területre a maguk kis csapatával, és elkezdődött a vállalt munkálatok első napja. Magam a déli oldalra kerültem, ahol a feltörekvő aljnövényzetet kellett visszaszorítanunk, sarjaznunk, míg mások ugyanezt tették a különböző várrészekben; avagy éppen az egykori ciszternák kitakarítása jutott nekik feladatul. A társaság egy része a külső vár déli fala előtt rendezte a terepet: voltak, akik követ hordtak, mások a nyári állagmegóvási, falazási munkákat folytatva fugázták a falszakaszt. Ezen felül is volt munka bőven, mindenkinek jutott tennivaló, szerencsére sokan voltunk és sok mindent csináltunk, észre sem vettük az idő múlását, és máris delet harangoztak.

 A Nova-Alpin Kft. ebédeltetett meg minket: sajtos-tejfölös lángost sütöttek nekünk, fent a várban, a Német-bástya tövében, amit forró, boros teával öblítettünk le!

Kisvártatva folytattuk félbehagyott munkánkat, majd délután négy óra körül a teljes vármentő brigád leballagott a hegyről vacsorázni. Aztán jóllakottan a szállására vonultunk pihenni, feltöltődni a második napi munkához. Gondoltuk akkor.
Ám még aznap este megérkezett a községbe a várva-várt csobánci csapat, a Gyulaffy László Hagyományőrző Bandérium, kötelességünknek éreztük, hogy meglátogassuk őket szállásukon, s illően fogadjuk őket, és bizony késő éjszakáig tartott az illő fogadtatás…

Szombat reggel kissé izomlázasan, de bizakodva néztük az eget, és mivel semmi zavaró körülmény nem merült fel, így a bőséges reggeli után rögtön nekivághattunk a hegyoldalnak, nemsokára pedig folytattuk a vármentést az egykori Bebek vár falai között és körötte. Immár kiegészülve a csobánci csapattal, sőt: újabb várbarátok csatlakoztak hozzánk, volt, aki a távoli Vág-völgyből érkezett hozzánk.

A munkabeosztás változott az előző napihoz képest, így kissé átrendeződve ugyan, de a szokott módon és minőségben haladtunk tovább. Második napra kőhordást választottam, s bizony a csobánci csapat mellett jól esett délben a pihenés és az ebéd, melyet ezúttal szádalmási barátaink (ALMA Hagyományőrző Egyesület) készítettek el számunkra és cipeltek fel a hegyre. Isteni gulyáslevest kanalaztunk tányérunkból, a nyáron kijavított várfalat használtuk asztalnak, s bár nem volt se sima, se egyenes, az ilyen apró problémákat feledtette velünk a remek ízvilág, valamint a napsütésben elénk tárult panoráma. Úgy éreztük: nem is lehetnénk jobb helyen, mint ahol vagyunk.

Az őszi, ez évben második vármentésünket este – remélem hagyományteremtő céllal – a Major-vendégházban fejeztük be, ahol a Sasa&Gabica duó élő előadásával hajnalig tartó mulatozás vette kezdetét. Ki gondolta volna, hogy a kétnapi kemény munka után ez a társaság még táncolni és énekelni fog? Higgyétek el nekem: mindenki megtáncoltatta baráti körünk elnök asszonyát, hajnalra pedig igencsak rekedtre énekeltük magunkat.

S hogy miért éppen Szögliget? Ezért! Ezért a két napért és a korábbi munkálatokért, amikor tettünk azért, hogy álljon a vár. Azért, amikor gyerekeink veszik át kezünkből az ágvágót és építik vissza helyükre a legördült köveket, és azért is, mert egy olyan közösségben tevékenykedhetünk, ahol csak az számít, hogy együtt lehessünk és egyet akarjunk: megmenteni Szádvárt!
Ezért Szögliget.

Remélem, hogy a VII. Vármentő Napok résztvevői – majd 80 ember – jól érezte magát, kellemesen elfáradt, és márciusban ismét csatlakozik hozzánk, hogy újra együtt lehessünk!

A Szádvárért Baráti Kör ezúton köszöni meg minden résztvevőnek, hogy Szádvárra áldozta szabadidejét és munkáját ezen a szép, hosszú hétvégén!

Vígvári Tamás