Várak, lovagok, kincsek és a Szentföld… Damaszkusz óvárosának keskeny, ám nyüzsgő utcáit járva gyermekkori ábrándjaim gyakran visszatérő motívumai ötlenek fel bennem. Miközben érzékszerveim az ismeretlen illatok sokaságával és a fülledt meleggel küzdenek, lassan rájövök, hogy álmaim kezdenek valóra válni, a mindennapok szürke világa pedig egyre távolabb kerül tőlem. Elmélkedésemből a Szíriai-Magyar Régészeti Misszió (továbbiakban: SHAM) vezetőjének, Major Balázsnak a szavai ráznak fel, aki piciny, de lelkes csapatunkat kalauzolja fáradhatatlanul Szíria fővárosának páratlanul gazdag történelmi emlékei között. Neki, illetőleg a misszió más tagjainak köszönhetően egy felejthetetlen hónapot tölthettem a kultúra bölcsőjének is nevezett országban, önkéntesként segítve Margat várának régészeti kutatását.

A közelmúlt egyik legjelentősebb magyar régészeti eredményeit felmutató vállalkozás színhelye, a Megfigyelőhely vára, azaz Hisn al-Marqab, a Szíriai Arab Köztársaság part menti régiójában, Tartúsz Kormányzóságban található, Damaszkusztól mintegy háromórányi autóútra.

A – Földközi-tenger mellékén húzódó hegyvonulat egyik magaslatán emelkedő – vár közvetlen szomszédságában található Ugarit (Ras Shamra), az első nemzetközi kikötő és az ábécé szülőhelye; Latakia a ma is jelentékeny kikötőváros, amelyet a makedón hódító, Nagy Sándor egyik hadvezére alapított, valamint a föníciai eredetű Amrit, mely víziszentélyéről és sírtornyairól ismert.

Margat várától északra torkollik a tengerbe a Bánjász-folyó, melynek forrásvidéke kedvező feltételeket teremtett az ember megtelepedéséhez. Ezt felismerve már a föníciaiak várost alapítottak a várhegy lábánál, a települést pedig fürdői (gör./lat.: balnea) után nevezeték el; a görögök Balaniának, majd a keresztesek Valéniának, napjainkban azonban már Bánjász néven ismert.

A várhegy alatt elterülő földeken fóliasátrak tömege fogadja az ide látogatókat, akik apró – keresztények, illetőleg muszlimok által békében lakott – falvakon keresztül, egy meredeken emelkedő, kopár sziklafalak között futó, ám autóval is könnyen járható úton juthatnak fel az erősséghez.

Még mielőtt azonban belépnénk a várkapun, ismerjük meg Margat történetét!

A vár első építése arra az időre tehető, amikor a közel-keleti, illetőleg észak-afrikai területek jelentős részét uraló Abbászida Kalifátus központi főhatalma már olyannyira meggyengült, hogy a birodalom területén élő törzseknek immáron saját maguknak kellett gondoskodniuk védelmükről. E tekintetben az Anszáríjja-hegységben élő muszlim közösségek különös aktivitást mutattak és számos várat emeltek a hegyvonulat stratégiailag fontos magaslatain. Az írott források tanúsága szerint e sorban al-Marqab az egyik utolsó erősség, amelyet a helyi törzsek felépítenek 1062-ben.

A várról szóló egyik legkorábbi elbeszélés alapján megállapítható, hogy annak lakói nem ápoltak túlzottan baráti kapcsolatot a szomszédos Bizánci Birodalommal, ugyanis miután egy alkalommal eladásra kínálták a várat, váratlanul mégis elfogták a vételárral érkező katonákat, majd – a magukkal hozott pénz megtartásán túl – váltságdíjat is követeltek értük, pedig ajánlatuk komolyságát bizonyítandó korábban egy sejket és annak két fiát is Antiókhiába küldtek kezesként.

1104-ben a Kantakuzénosz admirális vezette bizánci flotta ugyan elfoglalta Marchapin várát, de az rövidesen újra a muszlimok kézébe kerül.

A XII. század kezdetétől a bizánciak helyébe egy félelmetesebb és ádázabb ellenség lépet; a keresztesek, akik Antiókhia 1098-as bevételét követően hozzákezdtek a part menti régió következetes meghódításához, melynek eredményeként 1109-ben már Bánjász városában is megvetették a lábukat.

1116/1117-re a keresztesek jelenléte, illetőleg az utánpótlás hiánya olyan kiszolgáltatott helyzetbe hozta a vár urát, Ibn Muhrizt, hogy kénytelen volt felajánlani az erősséget Damaszkusz atabégjének, Tugtekínnek, aki ennek hatására élelemmel látta el annak lakóit, valamint odaküldte hű emberét, Ibn al-Sulay’á-t.  A rákövetkező évben azonban éhínség tört ki Szíriában, a keresztesek pedig újabb támadásokat indítottak, ezért hiába kérte Ibn Muhriz újra Damaszkusz segítségét, Tugtekín rákényszerült, hogy feladja a várat Antiókhia régensének, Salernói Rogernek. A vár lakói először nem akartak engedelmeskedni az atabégnek és elűzték Ibn al-Sulay’a-t, de később Ibn Muhriz mégis feladta az erősséget a Valéniában állomásozó kereszteseknek, akik cserébe átadták neki Maynaqa várát.

A keresztesek ezt követően frankokat és örményeket telepítenek a várba, melynek arab nevét is megváltoztatják a lágyabb hangzású Margatra.

A partvidék hegyi törzsei azonban, kihasználva az Antiókhiai Fejedelemség vérmezei csatában (1119) elszenvedett súlyos vereségét, valamint a keresztes államban 1131-ben kitört polgárháború zűrzavaros időszakát, hamarosan ismét visszafoglalják a várat.

1140-ben az Antióchiai Fejedelemség leggazdagabb és legbefolyásosabb családjának kezébe kerül az erősség, miután II. Renaud de Mazoir katonái, kihasználva a Bánjász környéki római fürdőkben mulatozó muszlim helyőrség távollétét, elfoglalják Margatot. A vár innentől kezdve a keresztes állam legfontosabb erődjévé és egyben a régió közigazgatási központjává válik. Habár a család túlnyomórészt Antiókhiában tartózkodik, mégis nagy figyelmet szentelnek új szerzeményüknek, ami jelentős építkezésekben is megnyilvánul.

Az Imád al-Dín Zanki, Núr al-Dín, valamint Szaláh al-Dín vezetése alatt fokozatosan egyesülő és a Margat szomszédságában élő aszasszinokkal is szövetségre lépő (1180 k.) muszlim törzsek egyre intenzívebb előrenyomulása, valamint a földrengések által okozott károk, melyek kijavítása súlyos összegeket emésztett fel, végül arra késztették az anyagilag meggyengült Bertrand de Maziort, hogy 1187. február 1. napján eladja a várat és tartozékait a Johannita Lovagrendnek.

A keresztesek egyesített seregei 1187. július 4. napján megsemmisítő vereséget szenvednek hattínnál a Szaláh al-Dín által vezetett muszlimoktól, melynek következtében az európai birtokaikra, illetőleg az adományokra támaszkodó katonai lovagrendek válnak a keresztes államok legfőbb oltalmazóivá.

Az északra vonuló muszlim seregek 1188 nyarán érnek Margat vára alá, ám nem indulnak ostromra, csupán megpróbálnak átkelni az erőd falai alatt húzódó keskeny part menti szoroson, melyet csak nagy nehézségek árán sikerül véghezvinniük, mivel az öbölben horgonyzó szicíliai flotta folyamatosan tűz alatt tartja őket.

A közvetlen veszély elmúltával a lovagrend gazdag erőforrásait arra igyekszik fordítani, hogy megerősítse, illetőleg kiterjessze észak-szíriai birtokain fennálló hatalmát és egy többé-kevésbé független tartományt építsen ki. A régió közigazgatási rendszerének élére a margati várnagy kerül, aki saját kincstárral, kancellárral és nemesi bírósággal is rendelkezett.

Egyes feltételezések szerint Jeruzsálem eleste és Akkó 1191-es visszavétele között a rend vezetése Margatba költözik és innen irányítja a lovagtestvérek és a birtokaik életét. Miután Szaláh ad-Dín seregei 1188-ban feldúlják Valénia városát, annak püspöke szintén a várba költözteti rezidenciáját.

Erre az időszakra tehető a várhegy erődítésrendszerének nagyszabású átépítése is, melynek eredményeként kevesebb mint tizenöt év alatt felépül a korszak egyik legnagyobb szentföldi erőssége.

1191 nyarán I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király flottája Margat kikötőjénél éri el a Szentföldet, majd a vár börtönében helyezteti el ellenségét, Ciprus önjelölt bizánci királyát, Komnénosz Izsákot.

1204 és 1206 között Margatban tartják a rend generális nagykáptalanját, mely során elfogadásra kerülnek azon statútumok, amelyek katonai renddé szervezik a johannitákat.

A vár helyőrsége – a muszlim erők megfélemlítése és az adóbevételek növelése érdekében – bizonyosan részt vesz az 1203-ban indított keresztes hadműveletekben, de feltehető, hogy a régióban, így főként Hama és Homsz városainak környékén 1204/05-ben, 1214-ben, 1229-ben, 1230-ban, valamint 1231-ben folyó harci cselekmények során is hadba vonulnak. Ezen katonai akciók felemás eredménnyel járnak, hiszen egy ideig ugyan sikerül egyes muszlim törzsekre, így például az aszasszinokra, sőt még a távoli Hama, Homsz és Aleppó városok lakóira is adót kivetni, ugyanakkor az ellenség részéről nem maradnak el a megtorlások sem, így az aleppóiak 1204/05-ben, majd 1231-ben is megostromolják Margatot és elpusztítják Valéniát, valamint a környező településeket.

Az írott források szerint a vár akár hosszabb ostromra is fel volt készülve, ugyanis raktáraiban öt évre elegendő élelmiszert tároltak. Csak az 1212-es évben 500 szekérnyi terményt takarítottak be, de emellett a vár falai között volt a környező területekről származó áruk gyűjtőpontja is.

1217 legvégén, vagy 1218 legelején ismét egy uralkodó látogatott Margatba, az V. keresztes hadjáratban részt vevő magyar király, II. András, aki édesanyja, Chatillon Anna antiókhiai hercegnő révén részben szentföldi származású, sőt nagyapja, a Szaláh ad-Dín által Hattinnál lefejezett Rajnald kapcsán személyesen is érintett a keresztes harcokban.

II. András látogatása során úgy rendelkezett, hogy „…Margatnak, amely éppen a pogányok közvetlen közelében helyezkedik el, örök fenntartására, királyságunk sójövedelmeiből száz márkát adunk, amelyet mindig húsvét idején ezüstpénzben, ellenvetés nélkül ki kell fizetni Szalacsnál.”

A XIII. század közepén az egymással folyamatosan civakodó ajjúbida hercegek hatalmát az egyiptomi eredetű mamlúkok ragadják magukhoz, akik egyesítik, majd centralizálják a muszlim területeket, melynek eredményeként immáron sokkal egységesebben és határozottabban tudnak felvonulni a keresztesek ellenében.

Ennek hatására – az egyre csökkenő latin területek megmentése érdekében – a johanniták 1267-ben és 1271-ben Bajbarsz, 1281-ben pedig Qaláwún szultánokkal békét (hudna) kényszerülnek kötni és feladják a vár közvetlen közelében található javaik egy részét is.

Mindezek ellenére, amikor a mongolok inváziót indítanak a mamlúkok ellen, hatalmuk megszilárdítása és kiterjesztése érdekében a johanniták újra fegyvert ragadnak, majd 1261-ben, 1265-ben, illetőleg 1280-ban is támadást intéznek a muszlimok ellen. Ezek megtorlásaként 1269 és 1282 között összesen négy alkalommal indulnak a muszlimok Margatot ellen, de ezek mindegyike kudarcot vall.

A várat végül – 38 napi ostromot követően – Qaláwún vette be 1285. május 25. napján, miután – a szabad elvonulásért cserébe – elfogadta a helyőrség békeajánlatát, annak érdekében, hogy minimalizálja az ostrom által okozott károkat, ugyanis azokat minél hamarabb ki akarta javíttatni.

A keresztesek – szíriai partvidékről történő – végső kivonulása azt eredményezte, hogy Margat katonai jelentősége mérséklődött, de továbbra is a régió központja maradt, ahol a mamlúkok idején hadianyagraktár, illetőleg börtön működött. A várban számos magas rangú mamlúk emír raboskodott, akik közül a legismertebb – a hosszú időn át itt sínylődő – Barszbáj szultán (1422-1438) volt.

A mamlúk korszak 1405 és 1422 között zajló felkelései során al-Marqab vára többször gazdát cserél, míg végül az al-Nászir Faradzs szultánnal szembenálló Sajkh emír kezére kerül (1408), aki a mamlúk uralkodóval kötött békeszerződést követően is megtarthatta az erődöt, sőt ő lett Aleppó kormányzója.

I. Szelim oszmán szultán 1516. augusztus 24. napján az Aleppó melletti merdzs dábiki csatában megsemmisítő csapást mér a mamlúk seregekre, majd a rákövetkezendő évben megdönti a dinasztia uralmát, átvéve a hatalmat az egész közel-kelet fölött.

Az oszmán időkben (1516-1918) a vár mamlúk-kori funkciói továbbra is megmaradnak, sőt egy karavánszerájt (khán) is létesítenek a szuburbiumban (erődített város), ami az utazók megálló, illetőleg pihenőhelyeként szolgált.

Az utolsó alkalom, amikor a várban komolyabb katonai események zajlottak, az 1920-es évek első felére tehető, amikor is Szálih ’Alí forradalmi erőinek a franciák elleni harcban Margat szolgált bázisul.

Úgy tűnik, hogy a szuburbium területét a középkor óta folyamatosan lakták egészen addig, amíg a várhegy utolsó lakóit a Szíriai Régészeti Főigazgatóság 1958-ban ki nem költöztette.

Folytatás következik!

Írta és szerkesztette: dr. Fejes Erik ©

Forrás:
– Major Balázs: A brief history of al-Marqab citadel
– Ross Burns: Monuments of Syria
– Zsidai Zsuzsanna: Szíria tengerparti régiója a mamlúk korban